Hosszú út volt. Igazán hosszú. És most itt állok görbén, félig megrágva.
  Pedig én úgy igyekeztem. Nőttem, növekedtem, szépültem. Nem volt más célom, minthogy gyönyörű és nagy legyek és mindenki rám legyen büszke. Így is lett. Én lettem a legszebb mind közül és még a nap is megcsillant rajtam. Egyszerűen tökéletes voltam. Csak ámultam és bámultam, figyeltem az embereket, akik elmentek mellettem. Na meg a fákat. Volt nagyobb, kisebb, terebélyesebb, kopárabb és amikor fújt a szél ők ringatóztak vele együtt. Azok voltak az igazán szép idők. Aztán jött egy viharos éjjel. Tombolt a szél és a legkevésbé sem volt barátságos. Megbántott, letaszított a mélybe és mennem kellett. El kellett szakadnom otthonomtól. Aztán pár napig még sínylődtem, de a nap végül újra kisütött. Fölemeltek a földről és egy új jövő vette kezdetét. Sok mindenkit megismertem. Rengetegen voltunk. De így jobb volt, mert nem voltam egyedül. Aztán új helyeket láttunk. Egy más Világ volt. Letelepedtünk egy időre. Pár napra csupán. Szépültünk és figyeltünk, mint régen, csak most együtt. Mondták, hogy jobb lesz. Még ennél is jobb. Aztán páran útnak indultunk még több újat felfedezni. Végül megtaláltuk a tökéletes helyet. Éltünk, éldegéltünk. Páran elmentek, mert menniük kellett. Aztán megint valaki.
  Egyedül maradtam és úgy látszik, a sors úgy döntött, hogy nekem is mennem kell. Megfosztottak valómtól. És most itt állok görbén, félig megrágva. Szenvedek, sebekkel teli vagyok és tudom, hogy az utam végállomását úgy hívják: halál. Pedig tényleg én voltam a tökéletes Alma.