„…– Ó! – mondta Lil. – Szegény szenátor.– Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni – mondta Wolf –: ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.
– De hát most már örökre ilyen marad? – mondta Lil.
– Megmondta, hogy igen. Ez az üdvözültek boldogsága. Ő azért boldog, mert megkapta, amire vágyott. De azt hiszem, hogy mindkét esetben az a vége, hogy öntudatlanságba zuhan az ember.
– Én ezt nem bírom nézni – mondta Lil.
A szenátor összeszedte minden maradék erejét.
– Idehallgassanak! – mondta. – Most, utószor még felcsillan bennem az értelem. Boldog vagyok. Értik? Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek... visszatérek az ősforráshoz... Ha élek, és mégse vágyom semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. – Ínyenc módjára megnyalta az orrát, és illetlen hangot adott. – Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy eztán is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimat. Találják meg a magukét! Lil megtörülte az orrát, és megsimogatta a szenátort. A szenátor megcsóválta a farkát, a vapiti nyakához nyomta az orrát és elaludt.
– És ha nem jut mindenkinek vapiti? – mondta Wolf. …”
/ Boris Vian: Piros fű
„És ha nem jut mindenkinek vapiti?” Mi van, ha nem lehet mindenki boldog? Hogy is van ez valójában? Valaki megérdemli, valaki meg nem? Miért? Mi / ki dönti el, hogy lehetünk e igazán boldogok az életben?
Talán nem is a boldogság a lényeg, hanem az addig elvezető út. Amíg keresed. Az élményekkel, csalódásokkal, kalandokkal teli időszak. Talán nevezhetnék ezt az időtartamot Életnek is. Igen, azt hiszem mondhatjuk így. Gondoljunk csak bele. Ha már az elején megkapnánk mindent, amit akarnánk, akkor a Semmi lenne, hiszen ebben a vegetatív állapotban azért – bármennyire is szeretnénk – nem igazán lehet sokáig élni. Mindenki boldog lenne. Semmi változás, semmi extra, semmi különleges, semmi új, semmi érzelem, semmi boldogtalanság. Nincsenek szomorú pillanatok, amik miatt felértékelődnek a boldog percek. Csak boldogság van. Véget nem érő boldogság.
Unalmas lenne. Mert mit ér az Élet, ha nincsenek céljaink, vágyaink, álmaink? Kellenek az apró momentumok, melyek végül talán egy teljes egészet alkotnak. És éppen azért leszünk boldogok, mert a megtörtént dolgokat a magunkénak tudhatjuk.
Szerencsére telhetetlenek vagyunk, és sosem elég az, amink van. Mindig kell valami más is. Ez nem a legszebb, legjobb tulajdonságaink egyike, de talán épp ez az, ami miatt nincs a ’magam elé bámulok, minden szép és jó’ – állapot.
