“Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.” (Márai Sándor)
Hiányoztál. Még régen. Tudtam, hogy vagy, de még nem ismertelek. Aztán jöttél. Igen, megismertelek. Új világot hoztál, egy teljesen más világot, amiről nem gondoltam, hogy valójában létezik, hiszen csak álom volt számomra, csak képzeltem. Új voltál, szép és jó. Sok mindent megmutattál. Én meg csak élveztem. Élveztem a Világot, amitől csak egy üvegfal választott el. Csak egy üvegfal, amelyet te lebontottál.
Már én is benne vagyok a Világban. Ismerem és tudom, hogy csak akkor esik az eső, ha én is azt akarom, a szél csak az egyik oldalon fúj és még az ablak is visszanő, ha eltörik. Már én is itt élek. De nem veled. Melletted lakom, a szomszédos házban. Szép ház; a fal türkizre van festve, ha jó kedvem van velem ragyog, ha rossz kedvem van, velem hullik porrá. Hatalmas ablakai vannak és a fény csak úgy ömlik be a szobákba. 13 szobája van, és mind rejt valamit. Néha megváltoznak, felcserélik egymást, eltűnnek, elbújnak. Mindig szól valami zene, általában zongoraszó, azt szereti. Sok miden történik itt. Mostanában egyre több minden. Hiszen most már ÉL! Mert most már tudja, hogyan kell.
