"Az álom ilyen olykor, ilyen gyilkos, ilyen reménytelen, ilyen riasztó, hogy nyöszörögni kell tőle és sikoltani, míg fel nem rázzák az embert."  - Szabó Magda

Vak volt a hajnal. Szennyes és szürke. Idegen rémálmok otthona. Álmok idején kezdik éjjelüket, majd járnak házról házra. Belopakodnak az árnyék mentén, riogatnak. Lábujjhegyen járnak, nehogy bárki észrevegye őket, s mikor senki nem számít rájuk, egyszer csak ott vannak. Bent, a legféltetteb, legszebb gondolatainkba. Eltorzulnak, eltorzítanak. Játszanak velünk a maguk groteszk módján. Nekik tán ez a dolguk; hogy legyenek, hogy rosszat csináljanak, hogy elszívják a szép reményt. Hogy ne maradjon semmi. Aztán mikor végeztek, tovább álnak másik áldozatot keresve.  
Hirtelen minden lidérc megáll. Állnak és néznek. Érzik a reggelt. A reggelt, mely napfényt ad mindennek. Kivéve nekik, mert nekik maga a halál. Sikongva bújnak el a föld alá, szekrények mögé, asztalok árnyékába, hogy majd mikor újra lehull az éj fátyla, új napot kezdhessenek a boldogsággal teli gondolatokban.
Elmentek.