A lány leszállt a buszról. Igazából nem tudni ki is ő valójában. Talán egy tündér, vagy akár maga az ördög. De nem is ez a lényeg.
 Tán egy pillanatra megállt, de végül tovább ment. Az éj csak úgy ragyogott, a szél játszott a levelekkel és az apró hópelyheknek látszó szöszökkel. Tegnapi eső utáni illat volt, mely keveredett az országutak és a csillagok illatával. A lány sétált a nagyvilágban. A nagyvilágban, ami abban a pillanatban most csak egy utca volt, mely talán véget nem ért soha. Árnyékos fák övezték útját. Amúgy sehol egy lélek. A lány vidám volt, vagy inkább csak mosolygott. Zenét hallgatott. Egy régi emlék lehetett jó kedvének oka. Egy emlék, melyet nem felejt soha.
 És akkor hirtelen megállt. Arcáról lefolyt a mosoly, s helyébe félelem szállt. Rémeket látott. Rájött, hogy a szél nem más, mint a lelkek végtelen rengetege. A szél egyre vadabb lett. Feltámadt, életre kelt és nem engedte a lányt tovább. Küzdött ellene egy darabon, de rájött, hogy nincs értelme küzdeni. Úgy sem mehet már el. A szél fölkapta és keringőzni kezdett a lánnyal. Körbe, körbe, míg a világ véget nem ér.
 Hajnalodott. Az első napsugár lassan csordogált le az égből. Éppen hogy csak ott volt. A szél lecsöndesedett. Elment, és elvitte magával a lányt is. A lányt, aki csak a buszról szállt le.