Először is, egy zene a hangulathoz: https://www.youtube.com/watch?v=Azj08Q80qOA&feature=PlayList&p=5B29FB7521EDDA44&index=9
Pillanatnyi lélekállapot mostanában a boldogság. Rég volt már, és akkor is csak úgy elillant. Mint a török mogyoró illata a levegőben; csak mész az utcán, egyszer csak beterít az illat, élvezed, átéled, majd egy nagyobb szélfuvallat, és vége a csodának. Gyorsan eltűnik, s utána már csak az emlék dereng, hogy volt egyszer egy ilyen érzés. Nem, nincs depresszió érzet, csak a teljes boldogság hiánya. Mert az időt sem tudom már, mikor voltam igazán vidám, mikor nevettem úgy, hogy az egész város hallotta, és mikor volt, hogy tán a fellegekben jártam. Igaz, most is ott vagyok, de most csak fél méter magasságban lépkedek, és akkor is súrolom a földet. Az álomvilág megvan, de most csak egyszerűen suttog mögöttem. Bár a való világban sem vagyok jelen, igazából ott is csak a zajokból élek. Az edényben a víz forrása, a szél, a madarak, a tálak kongása, ahogy valaki megbotlik, a telefon billentyűzetének a hangja, na meg hát persze a zene. A zene az mindig ott van mindenhol. Az én életemben biztos.
Valahogy most nem vagyok jelen. Kicsit tán nem élek. Nem szenvedek, nem nyavalygok, csak úgy vagyok. Nem történik semmi és nem is teszek azért, hogy történjen bármi is. „…semmi nincs, csak történik az én poklomban.” (Fodor Ákos). Talán nálam történik a semmi. Mert valami van, hiszen élek. De hogy mi is van igazán, azt talán még egy manó vagy tündér sem tudná megmondani.
Majd lesz, ami lesz. Hiszen minden okkal történik. Nincsenek véletlenek. És amúgy is: éljen a vegetatív állapot…
Helyzetismertetés,
két hasonlatban
Bizarr vagyok, győnge, használhatatlan,
mint Mozart-ária az utcazajban.
Sóhajtasz, társadalmi létem láttán:
"Kecses! fenséges! mint hattyú - a sztrádán...!"
/Fodor Ákos/
