- Mivel foglalkoztál azóta?
- Zenéltem.
- A háborúban is?
- Akkor is, amikor senki sem táncolt már. Amikor a bombák hullottak. Addig játszottam, míg a hajó idekerült.
- Ez még hajó? Inkább egy dinamithegy, robbanásra készen. Kicsit veszélyes, nem gondolod?
- És te Max? Hol a trombitád?
- Abba hagytam már jó ideje. De tudod most, valahogy újra kezdeném. Tele vagyok új ötlettel. Csináljunk duót. Te és én. Vagy egy zenekart. A Danny Boodman T.D. Lemon 1900 Big Band-et. Na? Az állóvíznek vége. Kaszálhatnánk.  .. Gyere 1900. Gyere velem. Szálljunk ki. Lesz egy tűzijáték, megnézzük, aztán újrakezdjük. Néha sajnos újra kell kezdeni, vissza kell menni a kezdőpontra. Nem kongatnak még neked. Amíg van egy jó sztorid, és valaki, akinek elmondhatod. Emlékszel? Na? Te mondtad. Há-hát, most már egy halom sztorit tudsz. Csüngeni fognak a szavaidon, és megőrülnek a zenédért. Higgy nekem.
- Az a város. Egyszerűen nem volt vége. Hol van .. a vége? Megmutatod nekem a végét? A kikötőhídon még minden stimmelt. Én is jól voltam, a kabátomban. Elegáns voltam. És éppen leszálltam. Ahogy kell. Nem az volt a baj. Nem a látvány riasztott vissza Max; hanem amit nem láttam. Megérted? Amit nem láttam. Annak a nagy, elnyúlt városnak mindene volt, csak vége nem. Nem volt vége. Hiába néztem, nem láttam, hol a város vége. A Világ vége.
Ott a zongora. Hm? Elkezdődik, véget ér. 88 billentyűje van mindenhol és mindenkinek. Nem lehet végtelen; Te vagy végtelen. És a zene, amit a zongorán játszol. Végtelen. Nekem így jó. Így tudok élni. Ha kiviszel a partra, akkor egy olyan zongorához ültetsz, aminek millió és millió billentyűje van. Ez az igazság Max. Végtelen. Nincsenek határai. Végtelen számú billentyűn pedig soha nem leszek képes zongorázni. E-ez nem az én hangszerem. Isten zongorája. Egek! Hát láttad az utcákat? Csak az utcákból több ezer van. Hogy lehet odalenn élni? Hogy választasz egyet? Egy nőt. Egy házat. Egy, egy darab földet, ami a tiéd, a tájat ami szeretsz. Egy halálnemet. Rád nehezedik a Világ és még azt se tudod, hol lehet a vége?! Hát soha nem féltél, hogy összeroppant ez a határtalanság?! Szörnyű így élni.
Ezen a hajón születtem. Túl megy rajtam a Világ. De egy úton csak 2000-en. Láttam, ahogy itt éltek. Itt éltek az emberek a hajóorr és a tok között. Boldogan játszottam egy zongorán, ami nem volt végtelen. Ez volt az én Életem. A föld, a szárazföld túl nagy hajó. A föld egy túl szép asszony. Túl hosszú utazás. Túl erős parfüm. Egy darab, amit nem tudok eljátszani. Nem szállok le a hajóról. Legalább végem lesz valahogy. Úgy sem hiányzom senkinek. Kivéve téged, Max. Te tudod egyedül, hogy itt vagyok. Mások el se hiszik. Ideje megszoknod. Bocsáss meg barátom, de én nem szállok le.

 Ó, költői erotika, mért szívod a vérem? Inkább reflektorfényben táncoljuk át az egész Világot. Te feketében, én vörösben. Idézzük meg a halált. Legyen minden világos,ragyogó, pompázó, majd hirtelensötét. Kötélen táncolva, a mindenség közepén egy szakadék fölött. Egy hiba, és vége mindennek. Tehát –dobpergés- kezdődjék a vég.

 De azért még van 3 kívánságom, amit az Élettől várok. Mert tartozik nekem, hisz oly sok mindent tettem én érte. Szóval, akkor kezdeném is.  Elsőnek 3 csepp pillantás a jövőbe, majd 1 perc múlva a jövőtudat kitörlése. Aztán, 1 csepp a leggyönyörűbb virág illatából, hogy vajon az illata is oly szép, mint amilyennek az tűnik. Harmadik kívánságnak kérhetnék örök életet, vízen járást, tudást, örömet, boldogságot, Világvégét, világbékét. De nem kérem. Ezeket nem. Ezeknél sokkal kevesebbet kérek. Egy csók csupán , melybe benn van az egész Életem. Minden, ami rossz volt, és minden, ami jó. Kudarc, pillanatnyi boldogság, egy nyár, lepkék, fájdalom, bánat, depresszió, mámor, szépség, gyönyör.

Ennyit kérek csupán tőled Élet. Mindent vissza, amit én adtam neked.

Vágás: Fáradt vagyok. Lefelküdnék egy ágyba és bámulnám a végtelenbe nyúló fehér plafont. Valójában pár percbe telne és nyomban elaludnék. Üres vagyok. Bár az érzés maga inkább csak pillanat és zene függő.
Váltás. Valami más. A mellettem lévő beszélgetés befejeződött és ők is a körülöttem nem lévő beszélgetés részei lettek. De csak egy kis időre. Élek. Ez az érzés eltűnik és visszatér. Valójában csak úgy van. Érzem a bort. Valamit ad, de el is veszi azt. Józanul kell az az állapot, nem pedig mámorban.
Váltás. Rohanok. Nem áll meg a Világ. Az is folyton csak forog, meg kering, mert 'az a dolga'. Nincs megállás.
Más. Valaki tüsszent és érzem, ahogyan az apró bakériumok lassított felvételben szétterjednek a levegőben és mindenre odatapadnak, mint a ragasztószalagra a kosz. Rám is. Nincs mit tenni. Megy tovább minden.
Más. Vége.

„…– Ó! – mondta Lil. – Szegény szenátor.– Jegyezd meg, hogy kétféleképpen lehet már semmire se vágyni – mondta Wolf –: ha az ember megkapja, amire vágyott, vagy ha elcsügged, mert nem kapta meg.
– De hát most már örökre ilyen marad? – mondta Lil.
– Megmondta, hogy igen. Ez az üdvözültek boldogsága. Ő azért boldog, mert megkapta, amire vágyott. De azt hiszem, hogy mindkét esetben az a vége, hogy öntudatlanságba zuhan az ember.
– Én ezt nem bírom nézni – mondta Lil.
A szenátor összeszedte minden maradék erejét.
– Idehallgassanak! – mondta. – Most, utószor még felcsillan bennem az értelem. Boldog vagyok. Értik? Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek... visszatérek az ősforráshoz... Ha élek, és mégse vágyom semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. – Ínyenc módjára megnyalta az orrát, és illetlen hangot adott. – Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy eztán is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimat. Találják meg a magukét! Lil megtörülte az orrát, és megsimogatta a szenátort. A szenátor megcsóválta a farkát, a vapiti nyakához nyomta az orrát és elaludt.
– És ha nem jut mindenkinek vapiti? – mondta Wolf. …”

/ Boris Vian: Piros fű

    „És ha nem jut mindenkinek vapiti?” Mi van, ha nem lehet mindenki boldog? Hogy is van ez valójában? Valaki megérdemli, valaki meg nem? Miért? Mi / ki dönti el, hogy lehetünk e igazán boldogok az életben?
Talán nem is a boldogság a lényeg, hanem az addig elvezető út. Amíg keresed. Az élményekkel, csalódásokkal, kalandokkal teli időszak. Talán nevezhetnék ezt az időtartamot Életnek is. Igen, azt hiszem mondhatjuk így. Gondoljunk csak bele. Ha már az elején megkapnánk mindent, amit akarnánk, akkor a Semmi lenne, hiszen ebben a vegetatív állapotban azért – bármennyire is szeretnénk – nem igazán lehet sokáig élni. Mindenki boldog lenne. Semmi változás, semmi extra, semmi különleges, semmi új, semmi érzelem, semmi boldogtalanság. Nincsenek szomorú pillanatok, amik miatt felértékelődnek a boldog percek. Csak boldogság van. Véget nem érő boldogság.
Unalmas lenne. Mert mit ér az Élet, ha nincsenek céljaink, vágyaink, álmaink? Kellenek az apró momentumok, melyek végül talán egy teljes egészet alkotnak. És éppen azért leszünk boldogok, mert a megtörtént dolgokat a magunkénak tudhatjuk.
Szerencsére telhetetlenek vagyunk, és sosem elég az, amink van. Mindig kell valami más is. Ez nem a legszebb, legjobb tulajdonságaink egyike, de talán épp ez az, ami miatt nincs a ’magam elé bámulok, minden szép és jó’ – állapot.
 

hangulat zene: https://www.youtube.com/watch?v=GAR0WkIQ6mg

  Vak voltam. Csak ültem a padon és éreztem a lemenő nap sugarait az arcomon. Előttem a végtelennek tűnő tenger, mely éppen hogy csak fodrozódott. A szél lágyan, kellemesen simogatott;  nyugodt volt, nem riogatott senkit sem. Egy veréb szállt le mellém. Hallottam, ahogy mond pár szót, majd végül továbbrepült.  Amúgy ősz illat volt. Érezni lehetett a barnuló levelek, a reggeli harmat és az eső illatát. Mögöttem emberek lépteire figyeltem fel. Lassan, gyorsan, csöndben, hangosan mentek.  Néha megcsapott egy-egy női parfüm virágos illata, de csak egy-két pillanat volt csupán, nem több. A Nap lepihent s már csak a fölöttem lévő lámpa világított meg. Szabálytalan hangnemben rótták a köröket az éjjeli lepkék a lámpa fénye körül. A tenger még csendesebb lett, de még hallani lehetett, a hajók ringatózását.
  Aztán fölkeltem,  utoljára elővettem vakvezető pálcámat, és belesétáltam a csillagos Világba.